Csúcssiker

A csúcs elérése abszolút természetes, magától értetődő befejezése egy hegymászó expedíciónak. Amikor az ember heteket, olykor hónapokat tölt egy hegyóriás – szó szerint – árnyékában, a az önként vállalt feladat: följutni egészen a legmagasabb pontig, mázsás súllyal nehezedik mindannyiunk vállára. A csúcsra pillantva minden reggel azzal kelünk, azzal fekszünk, hogy ott van, elfeledhetetlenül ott vár ránk, minden pillanatban emlékeztetve rá, mi dolgunk is van e barátságtalan vidéken.
Az első héten partra vetett halként küszködünk az oxigénhiánnyal, s az ebből fakadó gyötrelmes közérzettel, nem is beszélve a szellem s a lélek vívódásairól. Aztán, ahogy múlnak a napok s hetek, szervezetünk egyre jobban alkalmazkodik a szélsőséges viszonyokhoz, s egyre inkább otthonosan kezdünk mozogni ég és föld határán.

Kiépítjük a táborokat, akklimatizációnk kiteljesedik: készen állunk a csúcstámadásra. Ez már egy könnyebb, várakozásteli időszak, mikor az alaptáborban pihenünk, s egy úgynevezett időjárási ablakra várunk, hogy nekiindulhassunk, s immár egészen a csúcsig juthassunk. Nemrég a következő hasonlat ötlött eszembe: esetlen kis pondrók, hernyók vagyunk, midőn egy-egy ilyen hegyóriás lábainál kotorászunk, bebábozódunk a csúcstámadásra várva (az időjárási viszonyok folytán olykor ez az időszak is igen hosszú), s aztán „oly sok balszerencse közt, annyi viszály után“, egyszer csak játszi pillangóként föllibenünk a csúcsra. Ez egy minden korábbi nyűgöt feloldó, a megpróbáltatásoknak értelmet adó momentum, s valóban, olyan magától értetődő, hogy addig kell mennünk, másznunk, míg van nálunk magasabb, míg minden vonal, sík egyetlen pontban össze nem fut… Az ember ilyenkor úgy érzi, a feladatot maximálisan teljesítette,  s az a térélmény, melynek ilyenkor részesévé válik, túlzás nélkül mondhatjuk, túlmutat önmagán. Eufórikus állapot ez, melyet megsokszoroz az odáig vezető nehézségek, kétségek sora.
Előfordul azonban, hogy a csúcs elérése, vagy akár maga csúcstámadás is elmarad.

Ennek oka lehet szubjektív (személyes) vagy objektív (a körülményekből adódó) vagy mindkettő. Ilyenkor erős hiányérzet jelentkezik, hogy dolgavégezetlenül kell távoznunk, valamint kétségek, hogy megalapozott volt-e visszavonulásunk. Valamennyien igyekszünk minél inkább élni a lehetőségekkel, de, ha túlságosan állhatatosak vagyunk, előbb-utóbb rajtaveszthetünk. A kudarcok, vagy mondjuk úgy, a csúcssiker elmaradása alázatra tanít, hiszen oly parányiak vagyunk a természet erőihez képest. Ahogy Szendrő Szabolcs hegymászó fogalmaz: legfeljebb fölkéredzkedhetünk a hegyek csúcsára. S a kudarcok ellenpontozásával a sikerek is sokkal értékesebbé válnak.

Mécs László