Dhaulagiri

„Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete.” Ez a baljóslatú kijelentés az alpinizmus aranykorának idején hangzott el, s – mint azt mindannyian tudjuk – néhány évtizeddel később a szellem kiszabadult a palackból... s ámokfutása csak a magunk mögött hagyott század vége felé fulladt ki. Ki gondolta volna, hogy nem sokkal később újra felüti a fejét? Ráadásul az évszázadok óta a béke, a nyugalom, a spiritualizmus, a buzgó vallásosság szigetének számító Nepáli Királyságban?! Mi biztosan nem! Az indulásunk előtti időszakban meglehetősen aggasztó hírek érkeztek a „Himalája Svájcából”, melyet mi – mint sokat meg- és túlélt utazók – rendre egy-egy kézlegyintéssel nyugtáztunk. Amikor aztán ez év április 14-én repülőgépünk a kijárási tilalom és a hadseregnek adott tűzparancs közepette landolt az elnéptelenedett Katmanduban, kissé megszeppentünk.

De hát, mit is kerestünk mi ott? A válasz magától értetődő: bolygónkon 14 nyolcezer méternél magasabb hegcsúcs található – ezek megmászását tűzte ki célul a Magyarok a világ nyolcezresein nevet viselő kezdeményezés (életre hívói: Erőss Zsolt, Kollár Lajos, Mécs László). Választásunk idén a 8167 méteres Dhaulagiri-re esett. Nevének jelentése: fehér hegy. Az 1950-es évek végén több kísérlet történt a megmászására. A hegycsúcs elérésének története számos rendhagyó, érdekes momentumot tartalmaz: a franciák próbálkoztak először, de nekik még  a  - nehezen megközelíthető – hegy lábáig sem sikerült eljutniuk. Az argentínok több láda dinamittal érkeztek, hogy  kirobbantsák a táborhelyeket a meredek sziklafalon.  A sátrazás problematikáját a svájciak finomabban oldották meg: fémkeretes-dróthálós platformokat állítottak  föl. A csúcsot végül is a Max Eiselin vezette svájci-osztrák expedíció érte el 1960-ban. Ők gyakran „viharok hegye”-ként emlegették a Dhaulagirit.

Ne szaladjunk azért annyira előre, hiszen még el is kell jutnunk hegyünk lábához. S ez a művelet csöppet sem lebecsülendő, hiszen olykor – mint jelen esetben is – egyenértékű kihívás magával a mászással. Ami azt illeti, legalább ilyen komoly, embertpróbáló feladat az expedíció anyagi hátterének megteremtése (milliós-tízmilliós nagyságrendű összegről van szó), ami ezúttal is nagy nehézségek árán sikerült – és persze, igen szűkösen. Ez volt az oka annak, hogy csapatunk – az ideálisnak tekinthető 7-10  helyett csak 6 főt számlált (a tagok: Kollár Lajos - vezető, Babcsán Gábor, Erőss Zsolt, Mécs László, Szendrő Szabolcs, Ugyan Anita).

És, hogy is állunk a kísértetekkel?! Tibet és Nepál évezredek óta a démonok földje, az itt élő népek megtanulták, hogyan élhetnek velük harmóniában e különös vidéken, a természet viszontagságai közepette is. Fél évszázada azonban a mohó és kíméletlen vörös démon elűzte lászai palotájából a Dalai Lámát –  ezzel új időszámítás kezdődött Tibet szent földjén. Évtizedekkel később – nyilvánvalóan hathatós kínai aknamunka eredményeként – a maoizmus Nepálban is térhódításnak indult. Napjainkra tevékenységük felerősödött: rendőrőrsök, laktanyák rajtaütésszerű megtámadásával, útlezárásokkal, sztrájkfelhívásokkal, a turisták megsarcolásával kiterjedt gerillaharcot vívnak a fennálló rendszerrel szemben. Ez a közelmúltban oda vezetett, hogy a király felfüggesztette valamennyi párt működését, s minden hatalmat magához vont, mire azok közös platformba tömörülve országos tiltakozó megmozdulásokat szerveztek. Közlekedési sztrájkot hirdettek meg, s elrendelték a boltok zárva tartását. Odaérkezésünk pillanatában az ország végképp ellehetetlenülni látszott, a polgárháború szélére sodródott, melynek legfőbb tünetei a kereskedelmi tilalom következtében beállt áruhiány, a napról-napra szétvert tömegtüntetések, a kijárási tilalom, a tűzparancs, valamint az egyre több sebesült és halálos áldozat voltak. Meghökkentő volt a máskor oly nyüzsgő belváros, a Thamel látványa: az üzletek lehúzott redőnyei, az elnéptelenedett utcák, a járőröző katonák, a skandáló tüntetők. Minél előbb el kellett hagynunk a békeidőben oly kies fővárost. A nehézségek éppen itt kezdődtek. Eredeti tervünk szerint egy hosszú nap elegendő lett volna, ahhoz, hogy - Pokharán keresztül - autóbusszal elérjük az utolsó kisvárost, Benit. Onnan már „csak” 8-9 nap gyaloglás várt volna ránk. Az utakat azonban sok helyen elbarikádozták a felkelők, s a sztrájktörő járművekre kő- és golyózáport zúdítottak. Közúton tehát nem hagyhattuk el Katmandut. Ottani túraszervezőnk egyre idegesebben az oroszok által felügyelt helikopteres utazást szorgalmazta. Ennek több problémás vonatkozása akadt, nekünk sok fejtörést azonban nem okozhatott, hiszen a viteldíj felét sem tudtuk volna megfizetni. Emellett bíztunk abban az optimista vélekedésben, miszerint a hetek óta „önsanyargatott” ország élelmiszertartalékai már jócskán kimerültek, így számolni lehet a blokád föloldásával. Ez a reményünk sajnos csalfának bizonyult: a napok csak teltek, időnk egyre fogyatkozott ( a monszun érkezése a hegymászó szezon végét jelenti), s a helyzet, nemhogy javult volna, de romlott. Helyi – mellesleg orosz – túraszervezőnk kissé számonkérőn széttárta karját, s közölte: a továbbiakban nem tud semmit szavatolni a megállapodásból, boldoguljunk, ahogy tudunk. A helyzet tagadhatatlanul aggasztónak látszott, a szerencse azonban segítségünkre sietett: a véletlen folytán megismerkedtünk a Katmanduban élő litván-magyar fotóművésszel, Paulus Normantasszal, aki elvitt minket egyik nepáli ismerőséhez. Ő nem tartotta lehetetlennek ügyünket, s nemsokára megszületett a vészforgatókönyv: menetrendszerinti repülőjárattal elutazunk Pokharába, s a tikkasztó hőségben, a dzsungelen keresztül már onnan kezdjük 14 napos gyaloglásunkat. Nem mondhatni, hogy kitörő lelkesedéssel fogadtuk el ezt a tervet, de más választás nem volt. Már ez a változat sem lett volna anyagilag kivitelezhető, ha eközben nem kaptunk volna gyorssegélyt legjelentősebb támogatónktól.

A csaknem két hetes fővárosi kényszerpihenő után izgatottan zsúfolódtunk be a parányi „lélekvesztő”-be, mely Pokharába repített minket. Ott megtudtuk, hogy a kerékpárosok közlekedését nem érinti a korlátozás, így az az ötletünk támadt, hogy a gyalogút első 5 napját kétkeréken tesszük meg. Ez főleg – az idén hatvanadik életévébe lépő – Szabolcs miatt tűnt jó alternatívának, akinek fiatal korában - egy vonatbaleset következtében – térd alatt amputálták az egyik lábát. Szert is tettünk néhány rozoga biciklire, éppen a próbaút kellős közepén tartottunk, amikor elért minket a jó hír: feloldották az útzárlatot. Másnap tehát Benibe buszoztunk. Félszáz teherhordónkkal innen vágtunk neki kilenc napos gyaloglásunknak. Beni csupán 830 méterre van a tenger szintje fölött, ez szokatlanul alacsony, az expedíciók során  általában legalább 3000 méterig el lehet jutni valamilyen járművel, s csak ott kell felülni az „apostolok lovára”. Utunkat banánpálmák s gondosan művelt, teraszos rízsföldek szegélyezték, ahogy nekivágtunk a Myagdi Khola völgyének. Nepál nagyjából olyan közel fekszik az egyenlítőhöz, mint Egyiptom, ennek megfelelő a hőség is. Barátságos kis falvak között haladtunk, de hiányoztak a megszokott teaházak, vendégfogadók – mint megtudtuk, ez is a maoista tevékenység következménye, mely igencsak visszavetette a turizmust e vidéken. Benit elhagyva „megcsodálhattuk” a világ talán legalaposabban körbekerített és őrzött katonai objektumát – ebből levonhattuk a következtetést: innentől maoista földet tapos a lábunk. Szorongva, de kíváncsian vártuk hát, hogy összefussunk az első fegyelmezetten masírozó vörös sapkás alakulattal. Mindhiába. A találkozás sokáig váratott magára. A második napon – ahogy Darbangba értünk - áthaladtunk egy vörös zászlós, sarló-kalapácsos diadalívszerűségen (na, onnantól sűrűbben pillantottunk a hátunk mögé). Délután aztán különös üzenet jutott el hozzám: este a falu komisszárasszonya tiszteletét teszi nálunk, hogy beszedje „önkéntes adományainkat”, azaz a Mao-adót. Hát, azt tőlünk ugyan nem! - fogadkoztam összeszorított fogakkal, amit talán megérezhetett a „jóasszony”, látogatása ugyanis elmaradt. Igen különös volt az egész, kísérőink arcára a félelem árnya vetült, valahányszor a maoistákat emlegették, mi pedig már kezdtük úgy érezni, egy fantom kerülget bennünket. Aztán a  harmadik nap estefelé egy háromfős társasággal találkoztunk, vezetőjük, egy határozott, elszánt tekintetű férfi alaposan kifaggatott minket, hogy kik vagyunk, honnan-hová tartunk, leginkább azonban arra volt kíváncsi, megfizettük-e az adót? Hajnalban aztán újra megjelentek, és egy jelentős összeg átadására szólítottak föl. Csapatunk megosztottnak bizonyult a tekintetben, milyen hozzáállást tanúsítsunk: a diplomatikus kollaboráció volt az egyik véglet, a másik pedig az, hogy egy rúpiát se fizessünk, amíg fegyvert nem fognak ránk. Látva kísérőink és teherhordóink aggodalmát és tanácstalanságát végül is egy jelentősen lealkudott summa kifizetésére került sor. Az igazat megvallva: nem sikerült megértenünk, hogyan működik ez a fantomrendszer. Talán egyszerűen csak a „fortélyos félelem igazgat”?! Még aznap áthaladtunk a magorok mesés településén, ahol megfigyelhettük, hogyan lehet a hegyoldalban egy „nadrágszíj parcellán” bivaly vontatta vaspapucsos faekével szántani. Szemet gyönyörködtetőek e vidék kellemes arányú házai: falukat bordóra festik, a tetőt cserépszerűen kőlapokkal fedik be. Ami szemetszúr, hogy nincs kéményük (annak idején talán hallhattak valamit arról, hogy tőlük kissé nyugatabbra még a füstöt is megadóztatják), minek következtében a belső tér számunkra elviselhetetlenül füstös és kormos. S e szép házak fölé a távolban már a Dhaulagiri 7000 méter fölötti testvércsúcsai tornyosulnak. Leereszkedtünk a folyóhoz, s a túloldalon megkezdtük hosszú emelkedésünket. Az utolsó faluban az iskola épületében szálltunk meg. Itt egy nagyon régi oxigénpalackra lettünk figyelmesek, amit kolompnak, azaz iskolacsengőnek használtak. Másnap elértük a dzsungelt, mely szinte egészen fölnyúlt a Dhaulagiri nyugati falának gleccseréig. Rendkívül érdekes volt megfigyelni a növényzet vertikális övezetességének helyi sajátságait. A legmeghatározóbb tényező a csapadék mennyisége (illetve a páratartalom), s úgy tűnt, nincs nagy jelentősége a magasságból adódó hőmérséklet-csökkenésnek. Ahogy Beniből (830 méterről) elindultunk, száraz, gyér növényzetű vidéken vezetett utunk, majd a miénkhez hasonló – nyilván eltérő flórájú – lombos erdők árnyékában, aztán füves-cserjés hegyoldalakon kaptattunk fölfelé, s egyszer csak – ahogy egészen összeszűkült a folyóvölgy - nagy megdöbbenésünkre a trópusi esőerdőkkel vetekedő szubtrópusi dzsungelben találtuk magunkat, mely nagyjából 2000 métertől 3500 méterig tartott. Végig domináns volt a bambusz (egyszer bambuszrügy leves volt vacsorára),  följebb cédrusokban  és nyírfafélékben gyönyörködhettünk. Ebben a régióban annak köszönhetően, hogy a terep itt egyenletes emelkedésbe fogott, mindennaposak voltak a kiadós esők. Az igen keskeny, mély völgy az alant rohanó folyóval pedig biztosította a magas páratartalmat. Kisebb örömünkre szolgált, hogy nem csak a növényzet lenyűgöző gazdagságában osztozhattunk, hanem a faunáéban is. Ha sütött a nap, akkor az óriási kullancsokat „kurkásztuk” a lábunkról,amikor zuhogott az eső, akkor – sajnos – jóval több dolgunk akadt: heroikus küzdelem a piócákkal. Ez nem az a „békésen úszkáló” magyar fajta. A talajon ágaskodva szimatol, s a cipőn villámgyorsan fölaraszolva bekúszik a nadrágszár alá, a bakancsba, az ember combjára, a nyakába, mindenhová, s az ellenük folytatott harc igencsak reménytelen, a vérzés pedig nehezen áll el a vérszívó által használt alvadásgátló miatt.
Elhagyva az erdőt felütöttük utolsó táborunkat. A délutánt azzal töltöttük, hogy a gleccser egy kellemetlen szakaszát lépcsővágással járhatóvá tettük teherhordóink számára. Éjszaka a „viharok hegye” megszólított bennünket: a zuhogó esővel érkező szélroham ránkdöntötte alvásra is használt étkezősátrunkat. Megérkeztünk hát!

Másnap az alaptáborban (4700 m) megismerkedtünk a többi expedícióval (olasz, holland, iráni és két spanyol). Arról számoltak be, hogy az elmúlt 3-4 hétben esett a hó, erős volt a szél, így sokat időztek az alaptáborban. A Dhaulagiri hírhedt időjárását annak köszönheti, hogy a hegylánc déli peremén fekszik, s szinte egyáltalán nincsenek előhegyei (hasonló például a Nanga Parbat vagy akár a Magas-Tátra is). Az óceán felől érkező légtömegek zavartalanul érik el az 5-6000 méteres, igen meredek hegyoldalakat, ahol heves fölemelkedésbe kezdenek – minden ennek a következménye.
Azt is megtudtuk, hogy két kazakh fiú – akiket a K2-ről már ismertünk – igen rövid idő alatt, nagyon rossz időjárási körülmények között fölküzdötte magát a csúcsra, s már tovább is állt az Annapurnára. Ez aztán a tempó! Ugyanakkor azt is kérdezhetnők: hova ez a nagy sietség?!

Miután szemtanúivá váltunk az egyik spanyol csapat kudarcba fulladt  távozási kísérletének (helikopterük néhány méteres magasságból visszazuhant a gleccserre), nekivágtunk a hegynek. Az útvonal alsó szakasza a svájci Eigerről elkeresztelt, ahhoz valóban hasonlító sziklafal alatt vezetett. Minden alkalommal korán reggel kellett indulnunk, hogy még mielőtt a nap megsüti a falat, s megindul a „kőbombázás”, túljussunk ezen a szakaszon. Majd egy hosszú gleccserteknő következett, mely a tűző napon „pokoli katlanná” vált. A végében állítottuk föl első táborunkat (5850 m). Pár nappal később a másodikat 6350 méteren – itt elkapott minket egy komoly hóvihar, szerencsére Gáborunk volt olyan gondoskodó (s rossz alvó), hogy egész éjjel lapátolja a sátrakat fenyegető, betonkeménységűre összefújt havat. Ezt követően az alaptáborban pihentünk, miközben a többi expedíció egy kétes időjárás-jelentésbe (mint utolsó szalmaszálba) kapaszkodva megindította végső rohamát. Tőlünk Zsolt volt olyan állapotban, hogy a többiekkel tarthatott. Az ígéretesen induló kísérletet az erős szél 7700 méteren meghiúsította – ő fordult vissza utoljára. A két olasz előző nap támadott, ők szerencsésen elérték a csúcsot. Ezt követően – a nem túl bíztató előrejelzések miatt is – az összes csapat a hazautazás mellett döntött.

Magunkra maradtunk. Vártunk az idő javulására, s közben igyekeztünk használható előrejelzéshez jutni – kevés sikerrel. Repülőjegyünket átírattuk pár nappal későbbre. Végül megkezdtük utolsó rohamunkat: egy nap alatt elértük a második tábort,  másnap a 7250 méteres magasság volt a cél. A nyomokat azonban befújta a szél, s a napsütés hatására elnehezült, tapadós hóban kínkeserves volt a haladás nehéz hátizsákjainkkal – az egyre ritkuló levegőben. 6650 méteren azt a kockázatos döntést hoztuk, hogy ott töltjük az egész napot, s csak késő este indulunk tovább, sátor, hálózsák és gázfőző nélkül, azaz: megindítjuk a csúcstámadást! Csontig hatoló hidegben vágtunk neki az egyre meredekebb  gerincnek, küszködve a szélrohamokkal s egy-egy nagyobb jéghasadékkal (az élen haladó Zsolt bele is „kéredzkedett” az egyikbe, de a kötél megálljt parancsolt). A nap már erősen sütötte a meredek lejtőt, és még csak a hármas tábornál (7250 m) jártunk. Be kellett látnunk, aznap már nem érhetjük el a csúcsot. Zsolt nem az a típus, aki könnyen föladja: a tőle megszokott elszántsággal és merészséggel hajtotta végre legújabb tervét: pihenéssel  tölteni az egész napot, s este indulni a csúcsra. 9 óra tájban vágott neki, még éjszaka egy kis sziklaüregbe menekült a vihar elől, s napfelkelte után már közel járt a csúcshoz – legalábbis úgy érezte. Utána még 6 órát mászott a keskeny, igen kitett hógerincen. Rettenetesen elfáradt, az órájára pillantva azonban látta, van még ideje – nem fordulhatott hát vissza. Május 29-én 11 óra 21 perckor fönn állt a Dhaulagiri csúcsán. Ez volt a magyarok hetedik 8000-esének rövid krónikája.
Újra felejthetetlen napokat tölthettünk együtt szeretett hegyeink között...

 

Mécs László