A magashegységek világa

Ha azt halljuk: hegymászás, akkor nem szeretett edzőhelyünkre, a főváros peremén megbújó Kecske-hegy-i kőfejtőre, valamennyiünk mászóiskolájára: a Csobánkát ékesítő Oszolyra vagy éppen a könyörtelenül ujjszaggató Kis-Gerecsére gondolunk, mégcsak nem is a Rax-Schneeberg  „fenyvesekkel vadregényes tája” vagy a fenséges Finale Ligure mediterrán pompája jut eszünkbe.
 Egy olyan hely elevenedik meg a szemünk előtt, ahol autónktól sok órányi gyaloglással juthatunk el a menedékházig vagy a hegymászóút beszállásáig Mély, keskeny völgyek fölé hatalmas falak, pillérek emelkednek, a csúcsok merészen szöknek az ég felé, s megszeppenünk a hatalmas méretek láttán. Talán éppen közeli „kedvesünk”, a Magas-Tátra jut eszünkbe elsőként, melyet a világ legkisebb magashegységeként is szoktak említeni. Kőzete, a gránit jellemző anyaga a fiatal lánchegységeknek, előnyös tulajdonságai révén közkedvelt a mászók körében (érdessége miatt rendkívül jól tapad, ha nem zuzmós, nedvesen is; általában igen szilárd; továbbá repedései lehetővé teszik a biztosítási pontok gyors és egyszerű elhelyezését). A Tátrában – kis mérete ellenére – jelentősek a vertikális távolságok: több száz méteres meredek sziklafalakkal (legnagyobb meredélye a Wéber-csúcs Német-létra által kettészelt északi fala, mely több mint 1000 m magas), keskeny, csipkézett gerincekkel, merészen felszökő tornyokkal találkozunk. Sajátos, külön birodalom ez: manók,  koboldok, tündérek lakják. Komarniczki Gyula találó címet adott sziklamászó kalauzának: A Magas-Tátra hegyvilága. Komoly méretű kémények, bevágások, horhosok, folyosók is vannak itt, melyekben nyáron is megmaradhat a hó. Télen aztán a Tátra tündöklő hó- és jéglepelbe burkolódzik, ilyenkor válik igazi magashegységgé. A hőmérséklet gyakran -20 fok alá csökken, metsző szél fújja arcunkba a havat, a hegyoldalak eljegesednek, és gyilkos erejű lavinák zúdulnak alá. Igen jó iskola volt ez a cseh, a szlovák, sőt a magyar Himalája-mászók számára. Több helyütt látszik a jégfolyamok eróziójának a nyoma, de a „tettesek” már rég a világóceán habjai között ringatóznak.
Ha a sarkok e különös követeivel szeretnénk találkozni, az Alpokba kell utaznunk, ahol számos, tekintélyes méretű, hasadékokkal szabdalt gleccser vár ránk. A jégfolyam meghatározó tényezője a magashegységek arculatának: fenséges, lenyűgöző – és sokszor veszélyes. A hasadékok gyakran rejtettek, a hóhidak időnként leszakadnak, a jégtornyok ledőlnek. A hegymászóknak megfontoltan, nagy körültekintéssel kell mozogniuk a gleccsereken, és ha hasadékos a terep, ajánlatos kötelet használniuk. Az Alpok a hegymászás bölcsője, innen származik az alpinizmus nemzetközi kifejezése. Érdekes, ugyanakkor talán nem is meglepő, hogy Dél-Amerikában andinistának hívják a hegymászót. Az Alpesekben jelentősebbek a méretek és a távolságok, mint a Tátrában, magasságánál fogva pedig az örök hó és jég hazája: bár sajnálatos módon 4000 m alatt fogy, afölött viszont hízik a jégtakaró (a hóhatár világszerte egyre feljebb húzódik).
A magasságnak más jelentős hatása is van a hőmérséklet csökkenésén kívül: a levegő exponenciális ritkulása. Az oxigénhiány jelentősen rontja az ember teljesítőképességét. A szervezet az életfolyamatok fenntartásának érdekében alkalmazkodik az új körülményekhez, ennek a rendkívül bonyolult folyamatnak legfontosabb eleme a vér oxigénszállító képességének a növekedése (a teljes akklimatizációhoz mintegy másfél hónap szükséges). A Mont Blanc (4807m) csúcsán még több, mint feleannyi, míg 8500 méteren kevesebb, mint harmadannyi oxigént találunk, mint a riviérán. A 2500 méteres magasságot tartják a magashegyi betegség megjelenési küszöbének. A magasság hatása több óra után, leginkább pedig éjszaka jelentkezik, ezért van az, hogy a felvonókkal hirtelen fölemelkedő turisták vagy síelők ezt csak kevéssé érzékelik. A hirtelen 3000 méternél magasabbra emelkedő – s huzamos ideig ott tartózkodó - emberek jelentős részének légszomjjal, fejfájással, étvágytalansággal, alvászavarokkal kell számolnia. Ezek a magashegyi betegség enyhébb tünetei, azt jelzik, hogy szervezetünknek nem hagytunk elég időt az alkalmazkodáshoz.
Ha tovább emelkedünk a Monte Bianco szintjénél, lassan elérjük azt a magasságot, amelyet élettani határnak neveznek. Ez 5500 méter környékén húzódik, az emberi szervezet akklimatizációjának felső határa, mely fölött állandó hipoxiával kell számolnunk. Tartósan élni csak e magasság alatt lehetséges. Innentől folyamatosan szigorodnak a körülmények. Az ún. halálzóna 7500 méter fölött kezdődik, itt az oxigénszint már annyira alacsony, hogy a hegymászó állapota néhány óra alatt válságosra fordulhat: tüdő- és agyödéma alakulhat ki, mely könnyen halált okozhat. Egyes, mérésekre alapozott hipotézisek szerint az emberi teljesítőképesség felső határa 9300 m környékén húzódik. Ne feledjük, Reinhold Messner  1978-ban még azt a kérdést feszegette Peter Habelerrel, vajon úgy van-e teremtve a világ, hogy az ember önnön erejéből, szabad tüdővel is elérheti a „tetejét”, vagy sem? A közvélekedés (azaz a hegymászók, orvosok, kutatók nagyobbik része) addig úgy tartotta, hogy ez képtelenség. Egy hegycsúcs magassága azonban igencsak viszonylagos – már ami az oxigénszintet illeti. Az oxigén parciális nyomása ugyanis a hőmérséklet függvényében is változik. Az egyenlítőn és nyáron nagyobb, míg a sarkok felé és télen csökken a légnyomás, így az oxigénmennyiség is. Még egy adott hegycsúcs esetében is nagy a szórás: a Csomolungma tetején akár 4-500 méternek megfelelő nyomáskülönbség is megfigyelhető a januári és a júliusi állapot viszonylatában.  Ha lehet, még érdekesebb belegondolni, hogy ugyanazon a napon is lehetnek eltérések: valaki „8800-ért” mássza az Everestet, míg jócskán lemaradó társa esetleg már „8900-ért” (persze, ez akár fordítva is történhet).
Az oxigénhiányon kívül más nehézségek is adódnak: a kiszáradásnak az a fő oka, hogy az ember légzésszáma sokszorosára emelkedik, s az igen száraz magashegyi levegő – fölfelé haladva 2000 méterenként feleződik a levegő nedvességtartalma - minden kilégzéssel „kicsal” némi nedvességet a tüdőből. Ennek következtében rengeteget kell(ene) inni, 7000 m fölött már napi 5-6 liter a folyadékveszteség. A hóólvasztás pedig elég lassú és fárasztó művelet ilyen magasságokban, s a neheze még csak azután következik: meg is kell inni az elkészült löttyöt, mely – megfelelő ízesítés hiányában -  elképzelhetetlenül émelyítő  (hiszen desztillált vízből készül, így nem csak élvezeti értéke hagy kívánnivalót, hanem ásványi anyag tartalma is). A száraz levegőnek azért van egy előnye is: rosszabb hővezető, mint a nedves, így valamelyest kevésbé hűt..
Az alacsony hőmérséklet a metsző széllel társulva megnöveli a fagyásveszélyt, a szervezet e téren pedig „maga ellen” dolgozik. Az akklimatizáció során megnőtt vörösvértestszám miatt (tetézve a dehidratációval) a vér besűrűsödik, ezáltal romlik a vérkeringés a hajszálerekben, így a végtagokban is. Általános kihűlés esetén pedig a szervezet a létfontosságú szervekbe pumpálja a vért, mintegy feláldozva a végtagokat.
Az ibolyántúli sugárzás – köszönhetően a légkör ritkaságának és a hó nagy fényvisszaverő képességének – rendkívül erős a magashegységekben. A napsugarak beesési szögének növekedése tovább fokozza az UV-veszélyt. Földünk nyolcezresei Észak-Afrikával vannak egy „magasságban”, azaz egy szélességi körön, a Kilimandzsáró, a Mt. Kenya, a Csimborasszó és a Cotopaxi pedig szinte az egyenlítő mentén emelkedik.
A szervezet működésének romlásáról már szóltunk. A táplálék hasznosulására 5-6000 méterig tarthatunk igényt, efölött már csak a rend kedvéért eszünk, de 7000 méter után már ritka vendég az étvágy. Ennek köszönhető, hogy a mászók 10-15 kilót is fogyhatnak egy komolyabb expedíción. Fizikai képességeink csorbulásán túl elménk működése is tompul. Agyunk az oxigénhiány következtében nem képes a megszokott működésre: a gondolkodás lelassul, beszűkül, nehézkessé válik, olykor nem képes az ember józan döntéseket hozni. Egy-egy tragédia mögött gyakran ez az ok áll.
Földünk legmagasabb hegyei között nemcsak a vertikális, hanem a horizontális távolságok is hatalmasak: napokat, néha 1-2 hetet kell gyalogolni egy-egy nagy hegy lábáig, majd további heteket kell eltölteni az akklimatizációval és a táborlánc kiépítésével.
Ezekben az országokban általában nincs hegyi mentőszolgálat, így a helyszínen lévő expedíció(k) tagjaiból kell megoldani egy mentést. 6000 méter fölött azonban rendkívüli erőfeszítést és – a tereptől függően – legalább 5-10 embert igényel egy akció. Az ún. halálzónában a mentés lehetősége már nagyon korlátozott.. Egyes országokban vészhelyzet esetén lehetőség van igénybe venni a hadsereg helikoptereit. A helikopteres mentés azonban –megfelelő helikopterek esetén is - csak kb. 6000 méterig lehetséges (a ritka levegő miatt), a pilóták pedig nincsenek hegyi mentésre kiképezve, így csak egyszerű terepen vállalják a landolást. A légibázisok egyébként is sok órányira vannak a helyszíntől, és a kórházak többsége sem a leghívogatóbb...
És mégis, sok ezer kilométerre szülőhazánktól, otthonunktól, családunktól, megszokott környezetünktől, a biztonságtól, sok ezer méterrel a tenger szintje és az élet virágzó színtere fölött, egy szélsőséges, élettelen, veszélyekkel teli világban is megtalálhatjuk a helyünket, s talán közelebb juthatunk ahhoz, amit keresünk...

Mécs László

 

Felhasznált irodalom:

Franz Berghold-Wolfgang Schaffert: Handbuch der Trekking- und Expeditionsmedizin                                       
                                                                                                                   (DAV, 1997.)
Andrew J. Pollard-David R. Murdoch: The High Altitude Medicine Handbook

                                                                          (Book Faith India, Delhi, 1998.)